2011. július 22., péntek

Megértettem a XX. század eleji hűvös apákat és rajtuk keresztül magamat is

Úgy érzem rájöttem, hogy miért érzem némileg erőltetettnek, ha a feleségem azt kéri tőlem mostanában, hogy tegyem a kezem a várandós pocakjára. Pontosan oda, ahol elvileg megérezhetném, hogy mozog, mozgolódik a kis jövevény. Jelenleg azon túl, hogy születendő gyermekünk egészséges legyen nincs bennem más kifejeződve érzelmileg. Várom, hogy megtudjam kisfiú vagy kislány érkezik közénk.

Ha arra gondolok, hogy fiú lesz akkor is más érzések keletkeznek bennem és ha arra gondolok, hogy lány akkor is. úgy érzem magam, mint egy múlt század elején élő férfiak, akiknek nem volt eszközük arra nézve, hogy a születendő gyermek milyen nemű lesz. Csak annak megszületése pillanatában tudták azt meg.

Ilyetén módon egyre érthetőbbé válnak számomra a várandós feleségük mellett a születendő gyermekkel kapcsolatban hűvös várkozó állásponton lévő korabeli férjek.

Mint én e pillanatban így ők sem tudták, hogy “miként szólítsák” a pocakban lévő gyermeket. Számomra egyértelmű, hogy mást fejezek ki egy kisfiú és mást egy kislány felé. Egyik sem ér többet, egyszerűen csak más. Mivel azonban nem tudom “nemén” szólítani, ezért jelenleg nem tudok igazán odafordulni hozzá ebben az értelemben.

Szoktam csókolgatni, ölelgetni és simogatni a pocakját, ám olyankor nem a gyerek, hanem kettejük szentsége jut eszembe. Nagyon nagy dolog, hogy viseli, horjda, önmagában neveli születendő gyermekünket.